Tudatzavar
2007 február 4. | Szerző: Gombi
Azt hiszem, definiáltam. Magamnak. Tehát: a tudatzavar az, amikor együtt élsz valakivel, akit alapvetően szeretsz (a szerelmet talán máskor fogalmaznám meg), de közben akárhányszor együtt iszogatsz a legjobb barátoddal, mindig összekeveredsz vele, és megállapítod, hogy valamit elrontottál.
Józanul persze soha nem történik semmi, mert ugye a barátságot nem lehet kockára tenni, de közben azt várod, hogy mikor lesz a következő borozgatós, beszélgetős találkozás. És amíg vársz, szépen lassan meghülyülsz, mert ennyi év után pont akkor derül ki, hogy mindketten többet akartok, amikor már nyakig belemásztál egy kapcsolatba. Eközben nem eszel, mert a gyomoridegtől semmi nem marad benned, és lesed a telefont, ami nem azért nem szólal meg, mert a másik nem akar hívni, hanem mert nem mer.
És még merje állítani valaki, hogy egy hangyányi nyoma is van bennem egy normális személyiségnek. Nincs. Soha nem is volt. Vénségemre lettem totálisan idióta, egy érzelmi roncs.
Vasárnap van. Este táncolnom kell, ahol ha minden igaz, kiderül, hogy a párom hajlandó-e táncolni a jövőben. Holnap hétfő, és mennem kell dolgozni arra a helyre, amit lassan szívből gyűlölök. Már most tudom, hogy egész nap az estét várom, de nem azért, mert látni fogom 4 nap után azt, akivel élek, hanem mert végre találkozom a barátnőmmel, akinek kibeszélhetem magam. Aztán keddtől várom a pénteket, mert újra jövök a családhoz, a szombatot, mert a többi barátnőmmel egész éjszakás lelkizés lesz némi alkohol és rengeteg cigaretta mellett, és persze mindeközben azt, hogy a legjobb barátom megint hívjon.
Lassan fel kell hívnom a lelki segélyszolgálatot…
Nyavalyatörés
2007 február 2. | Szerző: Gombi
Szerintem a sorsom azt akarja, hogy a születésnapomon és a környékén mindig rám törjön a rossznyavalya.
Történt ugyanis annak idején, 18 éves koromban, hogy egy szép januári csütörtökön elkapott valami szarság. A magas lázon kívül semmi bajom nem volt, és fura ugyan, de még azt sem lehet mondani, hogy a láz levert a lábamról. Úgyhogy halál lazán elballagtam iskolába, az akkor épp fontos volt, mert másnap volt a szalagavatóm. Lázasan lenyomtuk a napot, jöhetett a péntek. A buli hatalmasra sikeredett, egészen szombat reggel nyolcig tartott, valamikor délelőtt értem haza. A láz persze végig ott volt, eszében sem volt lejjebb menni. Úgyhogy vasárnap estére a szüleim elcipeltek egy orvoshoz, aki azt mondta, hogy akkor most kórház. Innentől kezdve egy hónapig tartott, mire kikezelték a tüdőgyulladásomat. Persze mondanom sem kell, hogy a születésnapom épp a szalagavató napjára esett.
Innentől kezdve minden évben valamiért pont ugyanakkor sikerült belekeverednem valami náthába. Tavaly olyan ügyes voltam, hogy egy atipusos tüdőgyulladást sikerült benyalnom, úgyhogy a 25. szülinapomat egy kinyúlt pólóban, melegítőben ünnepeltem apukámmal, aki meg az ötvenediket tartotta. A fotókon úgy nézek ki, mint valami éhező, agyongyötört szerencsétlen, mert ugye fogytam is jó sokat. Gondoltam szereztem egy jó kis védettséget, pár évig nem lehet baj.
Gombi persze hülye, annyi esze nincs, mint egy marék lepkének, úgyhogy az idei szülinapom is azért tolódott el egy héttel, mert kehes lettem. Ennek persze sztorija van, mert én nem megyek ám csak úgy dokihoz. Csak ha már a család beszól, hogy tartós tejet, új cipőt ne.
Két hete kedden úgy ébredtem, hogy megfulladok, meghalok, a torkom biztos valaki elvágta, mert úgy fájt. Bevonszoltam magam dolgozni, de mire beértem, minden izmom sajgott, alig tudtam felmászni a lépcsőn. Úgyhogy fél óra után eldöntöttem, hogy influenzás vagyok, és egy nap szabira van szükségem, meg forró teára (mézes pálinkára). Haza is trappoltam (már amennyire azt a vonszolást trappolásnak lehet nevezni), bedobtam két Kalmopyrint, ittam két vödör forró teát, és bezuhantam az ágyba. Délután négykor tudtam először lábra állni, de másnapra nem volt semmi bajom. Ezt tartottam is két napig, de csütörtökön este már magas lázzal küszködtem, és harcoltam az életemért. Pénteken reggel elmentem orvoshoz, akitől vártam a letolást, de ő rendes volt, és aszonta, hogy ez járvány, és mindenki azt hiszi, hogy influenza, mert olyanok a tünetek. Majd jön a javulás, és utána a kínhalál. Úgyhogy kaptam akkora adag antibiotikumot, amivel egy egész óvodát meg lehetne gyógyítani dadástul, takarítóstul. El is múlt szépen a dolog. Utána hétvégén ünnepeltem is egy nagyot, semi bajom nem volt. No de két napja már megint kezdődött elölről minden. Láz, köhögésel megtűzdelve, hánytam is, mint a lakodalmas kutya, és szitkozódtam, hogy nem értem, teli vagyok még gyógyszerrel, ilyen nem fordulhat elő.
Előfordult. Úgyhogy ma megint a dokinál kezdtem, aki közölte, hogy látja, válogatok a járványok közül, most egy másikat sikerült elkapnom. De van még bennem drog, tehát akkor szedhetek csak újat, ha vasárnapig nem múlik.
Szóval most itthon szarakodok, és várom a csodát. A holnapi bálnak lőttek, megint drága anyáméknál töltöm a hétvégét. Ja, mert ember persze hazament a szüleihez. Gondoltam nem megyek vele, még akkor sem, ha épp semmi programom nem akad. Ha ő antiszociális, akkor én is az leszek.
No de azért nekem mindig becsúszik valami, ma délután interjúra megyek életem első munkahelyére, ahol egy régi kollégám fog meghallgatni. Már most izgulok, mert szinte még gyerek voltam, amikor ott dogloztam, rengeteg barátom volt ott, és sokan még mindig ott húzzák az igát. Estére pedig Tomi barátom jelentkezett be, hogy ma márpedig a helyi kocsmában kell múlatnunk az időt. Nem tiltakoztam, vele bármikor hajlandó vagyok leittasodni. Bár a következményekért nem vállalom a felelősséget :)))
Koncert
2007 január 28. | Szerző: Gombi
Szóval volt az a pénteki koncert. Mondtam Tomi barátomnak, aki mellesleg dobos, hogy mindenkép mennünk kell, mert a szülinapunkat meg kell ünnepelni. Úgyhogy mentünk, kocsmában kezdtünk, mindenhol koccintottunk, mindenkivel ittunk, és elég jól voltunk, mire elkezdődött a buli. PErsze a koncert nehezen indult, mert a dobosuk annyira részeg volt, hogy nem tudott magához térni, úgyhogy Tomi barátomat faggatták, hogy be tud-e állni. Inkább passzolt, tekintve az állapotát, meg hogy nem készült fel, úgyhogy egy nagy kérdőjel lett a koncertből. Aztán kiderült, hogy hívtak egy beugró embert, aki mégis lenyomta velük a bulit. No de a lényeg nem is ez volt. Ahogy már említettem, annyira ittasak voltunk, hogy drága barátommal őszinteségi rohamban törtünk ki, és egymás nyakába borulva ígértük meg egymásnak – természetesen tanúk előtt -, hogy ha a 28. szülinapunkon sem vagyunk még házasok, akkor majd mi jól összeházasodunk. Mert ugye mi nagyon szeretjük egymást, csak ugye a barátságunk, meg a másik kapcsolatai, meg hogy mi mindig elkerüljük egymást… Hát nem mondom, hogy minden részletre emlékszem, de tény, hogy másnap Tomi hívott, hogy mindenképen találkoznunk kell, mert ezt meg kell beszélni :))
Úgyhogy történt ez-az, amit ember biztosan nem nézett volna jó szemmel, de mi tudjuk, hogy csak az alkohol hozta ki belőlünk. Legalábbis azt hiszem :)))
Az együttélés gyönyörűségei
2007 január 28. | Szerző: Gombi
Én állítom, hogy vannak, és azt is állítom, hogy időnként embert legszívesebben megrángatnám, felképelném, és a haját szálanként tépkedném ki.
Mivel a gyönyörűségeit mindenki ismeri, ezért párt olyan dolog, ami mellett képtelen vagyok úgy elmenni, hogy ne akadjak ki.
1. Gyerekek és kutyák
Ember nem túl gyerekbarát, ezt tudom régóta. No de hogy ha épp valami nyilvános helyen vagyunk, és meglát egy gyereket, aki esetleg kérdez valamit, vagy ép valami problémája van, akkor képes kerek-perec kijelenteni, hogy a gyerekek hülyék. Ez engem felettéb zavar, mert bár nem szeretnék a közeljövőben gyereket, azért én bírom őket, és fordítva. Úgyhogy megjegyeztem neki, hogy ilyet nem kéne. Legalább akkor nem, amikor én hallom. Ezt nem nagyon értette, mert neki ugye joga van a véleménnyilvánításhoz akkor, amikor ő akarja. És a gyerekek akkor is hülyék. Erre két dolgot hoztam fel. A fentiek szerint gyerekkorában ő is egy hülye idióta volt. Azt mondja, hogy igen, ez bizonyára így volt, úgyhogy mshonnan próbálkoztam. Ember és családja azon a véleményen van, hogy ki kéne irtani az emberiséget, hogy az állatok élhessenek. Úgyhogy mivel ezegy elég szűk keresztmetszet, odaböktem, hogy mi van akkor, ha valaki azt állítja, hogy nem szereti a kutyákat. Na ezen teljesen kiakadt, hogy hogy lehet iylet mondani, és különben is. Azoknak lelkük van, és mert az állatok igenis többet érnek, mint az emberek. Itt próbáltam párhuzamot vonni a gyerekekketl kapcsolatban tett kijelentéssel, de úgy látszik, nem lehet meggyőzni. Történt egyszer, hogy a tévében volt valami film, amiben egy igencsak randa kutya szerepelt, és belőlem persze kijött, hogy nekem nem tetszik a kutya. Erre ember teljesen felháborodott, hogy ő ezt nem érti, és mondjam meg, hogy mi nem tetszik benne. Mivel nem tudtam konkrétan a fülére vagy a farkára fogni a dolgot, nem volt egyértelmű válasz. Addig basztatott, amíg jól felhúzta az agyam, és nekimentem, hogy tessék megérteni, hogy ha huszadszor teszi fel a kérdést, én akkor sem fogok jobban, szebben, okosabban válaszolni csak azért, mert egy kutyáról van szó. Úgyhogy ez a két kérdés örök vitatéma.
2. Illemtanórák az asztal vonatkozásban
Nem tudom, hogy ki hogy van vele, de kis családom igen csak illedelmesen viselkedik az asztalnál, és minket is erre neveltek. Ez többek közt abból áll, hogy megvárjuk, míg mindenki kiszedi az ételt, és jó étvágyat kívánunk, mielőtt elkezdünk enni. Az asztaltól akkor állunk fel, ha végzett mindenki, vagy ha halaszthatatlan dolgunk van. És a kést nem vesszük a szánkba.
Ehhez képest emberrel a következőképpen zajlik egy ebéd. Gombi megfőz, közben nyolcszor elmosogat, majd megterít, tálal, és leül. Ember leül, majd feláll, nekiáll teát főzni 10 percen át (minden áldott étkezésnél), Gombi addig ül, és vár. Ember végre végez, méltóztatik leülni, elkapja a merőkanalat, kiszedi az ételt, és már lapátol is. Gombi pedig elgondolkozik, jó étvágyat kíván (ember nem viszonozza), majd nekiáll enni. Hússzor megkéri embert, hogy legalább az ő jelenlétében ne nyalogassa azt a szájbatekert kést. Ebédnek vége, kis családomnál ilyenkor mindenki megköszöni az ebédet/vacsorát/akármit, majd aki elénk tette a kaját, aszondja, hogy egészségetekre. Ha jól sikerül a kaja, akkor még egy-egy dícséret is elhangzik, embernél ez a következőképpen néz kis. Kaja befejez, egy szó el nem hagyja a száját, feláll, majd elrohan az ágyhoz, és ledől, mert ő nagyon elfáradt. Gombi megkérdezi, hogy jóllakott-e, majd mikor elhangzik egy igen (semmi más), Gombi aszongya, hogy egészségedre. A köszi már elmarad.
Ezekhez persze hozzátartozik, hogy ember családjánál az asztalnál semmi illemszabály nincs, anyuka pontosan akkor bírja magát megszúrni az asztalnál az inzulinnal, amikor már a tányérban az étel, és ettől a hajam hullik. Embert pedig hiába kérem, nem hajlandó legalább egy kicsit normálisan viselkedni.
3. Családlátogatások
Ember antiszociális, ezt tudjuk. No de ez annyira igaz, hogy ha én elindulok, hogy hazaszaladok a szüleimhez, akkor sem jön velem, mert hogy ő mit csináljon itt. Meg amúgy is sehová sem jön, ahol emberekkel kell beszélni, a barátaimmal meg eszében sincs találkozni, de az övéivel sem nagyon. Úgyhogy pénteken a barátaim rockbandájának koncertjén voltam egyedül, tegnap délután leléptem, és hazajöttem a szüleimhez, este találkoztam a legjobb barátommal, hajnalban hazajöttem, reggel anyukámmal elmentem vásárolni, és a mai táncpróba után sem emgyek vissza emberhez, hanem itten alszom szüleimnél. Ha nem, hát nem, nem erőszak a disznótor. Jövő szombaton bálba kell mennem, utána buli a lányokkal, következő héten fellépés, azután szintén, úgyhogy nagy valószínűséggel egyetlen hétvégét sem töltünk együtt. Nagyjából úgy élünk együtt, mintha albérlőtársak lennénk, és hétvégén mindenki megy, amerre lát.
4. Házimunka forever
Na ja. Gombi ha megcsinálja, akkor meglesz, ha nem, akkor nem. Pénteken ugye koncerten voltam, ahol igencsak leittasodtam, ezért aztán szombaton délben keltem fel. Embernek dolga volt, ezért lelépett, három körül ért vissza. Én akkor éppen a sajtos pogácsákat szaggattam magamnak, mert ember ugye nem eszik ilyeneket. Bejött, megnézte, majd megkért, hogy legközelebb legyek szíves nagyobbakat is készíteni, hogy ő is ehessen belőle. Mondom neki, barátom, egyrészr ehetsz ebből is, másrészt meg úgy tudom, nem eszed. Úgyhogy kuss. Következő kérdés az volt, hogy mit főztem. Mondtam, hogy semmit. Mert hogy ha főzök, az a baj, hogy ő hízik. De most nem főztem, oedig ő azt hitte, és mindenkinek azt mondta. És? Hova szaladjak? Ez a lebaszás, kérem szépen. Persze később elmondta, hogy ez nem számonkérés volt, csak ő azt hitte, meg ő úgy készült. Aha, ja. Anyukának a telefonba is elmesélte, hogy Gombi nem főzött semmit, de azért van mit enni. Itt egy pillanatra azt hittem, hogy a tepsivel jól orrba verem, de hagytam végül.
Most már nem is takarítok. Ő kezdi az öreg faterok életét élni, miszerint arra jön haza, hogy meleg vacsora, tiszta konyha, csillogó kecó. No de befejeztem. A minap figyeltem, hogy a dohányzóasztalon ujjnyi vastagon áll a por, éreztem is a késztetést, hogy nekiálljak takarítani, de visszafogtam magam, hátha majd ő ma csinál valamit. Beszéltünk az imént telefonon, de nem csinált semmit mert délelőtt űrhajós filmek voltak, azóta meg játszik. Csak főzött magának valamit, és erre kibaszottul büszke.
Szóval vannak még szépségek, és ebbe bele sem soroltam, hogy állandóan sír, hogy nincs pénze (pedig kétszer annyit keres mint én). Mire hó vége lesz, elfogy mindene, én meg a kis pénzecskémből még el is teszek valamennyit. És ő ezt nem érti. Pedig Gombi még főz is, és azóta nem kell étteremben ennie. Hát nem is vagyunk közös kasszán, mint általában azok, akik együtt élnek. Volt már rossz tapasztalatom, most okosabb vagyok.
Na, megint itt…
2007 január 28. | Szerző: Gombi
Hát ja, ezer éve nem írtam, és nagyon jól esik, hogy hiányzom itt egy-két embernek. 🙂
A helyzet az, hogy embernél vagyok már egy ideje, úgy hivatalosan is, nála pedig nincs net. A munkahelyemen meg még azt is kifigyelik, hogy aznap miylen színű zokni van rajtam, és hogy hány szál cigit szívok el egy nap. Az emiljeimet pedig a vezetőség természetesen olvassa, tehát a céges mélen részemről egyetlen magánlevél sem fordul meg. Nem mondom, nem egy leányálom az egész.
Szóval mostan megint eegészen sok dolog történt, úgyhogy lássuk sorban a dolgokat…
Megpróbálok nem bő lére ereszteni semmit,bár ilyesmit nem garantálhatok ugye, elvégre én vagyok Gombi, a grafomán :))
Munkamánia
2007 január 6. | Szerző: Gombi
A hajam lassan megint elkezdett hullani, de szerencsémre kettőre interjúra kellett mennem, ezért egykor leléptem (lassan szerintem ez is gyanús lesz). Még délelőtt történt, hogy a rendszergizda megkérdezte, hogy hozzon-e egyáltalán gépet, mert ő szívesen húzza az időt… Aztán megkértem, hogy ha mégis felbukkanna a kollegina, akkor pörgesse fel magát, mert engem kerget a sírba azzal, hogy egész nap piszkálgat a gépe miatt. No Mindegy.
Jövő szerdán megint le kell lénem, de ezúttal délután fél ötre kértem időpontot a második körös interjúra, hátha az nem lesz olyan feltűnő… És már nagyon szeretnék találni valami mást, mert itt hamarosan megkattanok, és nem kell tavaszi kabátra költeni, mert úgyis kapok muszájdzsekit.
GD: mostan ez csak neked szól, a knemeth@freemail.hu címen bármikor megtalálsz, és már nagyon várom, hogy tényleg meg is találj 🙂
Kollegina
2007 január 3. | Szerző: Gombi
Kiderült, hogy kolleginát hiába vártam, mint mentőövet, inkább mint kolonc érkezett. Ugyanis pontosan ahogy nekem sem, neki sincs halvány lila fölhője arról, hogyan köll eladni. Ez persze nem az ő hibája, hanem a cégvezetésé, mert két kezdőt egy csapatba, ráadásul úgy, hogy a mi nyakunkban van a legnagyobb nyomás, hááááát…. No de ez a legkevesebb, hiszen kolleginának kiterjedt ügyfélköre leledzik.
Tehát tegnap reggel összetalálkozás, bemutatkozás, kedves, aranyos, szimpatikus. Tényleg. De mire délután lett, olyan szinten zúgott az agyam tőle, hogy gondoltam inkább ne legyen őszinte a mosolyom, mint nyers a modorom. Ugyanis. A hölgy az első munkanapjának nagyjából a felét azzal töltötte, hogy telefonált. És nem feltétlenül céges ügyben. Sőt. Ettől kicsit elbizonytalanodtam, mert én azt gondoltam mindig is, hogy a magántelefonjaimat az irodán kívül intézem, ha csak nem valami extra sürgős. Oszt amikor sikerült végre összegyűjtenie a már összegyűjtött ügyfeleit, javasoltam, hogy tán hívja fel őket egyesével. Itt jött egy kis pánik, ezért el kellett szívni gyorsan két cigit, aztán le kellett menni a boltba. Húsz perc után sem került elő, gondoltam akkor én is leszaladok egy szabatéri bagarettára, mert ugye az ottan jobban esik. Hát látom, hogy a kollegina a bejárattól 50 méterre nagyon telefonoz+bagóz. A kezében még nem volt semi, tehát gyanítottam, hogy még nem járt a boltban, ami tök mellesleg úgy 60 méterre van a bejárattól. Sebaj, bagaretta elégett, letelt a tíz percem, elnyomtam, beballagtam. Hölgyemény negyed óra múltán megérkezett. Itt egy pillanatra bevillant, hogy vajon az új munkaerő az első napon mit engedhet meg magának, és mit nem. Talán túlságosan vaskalapos vagyok, de ha nekem szemet szúrt azelső három óra, akkor mit gondolt a főnökünk? Talány…
No mindegy, estére már tudtam, hogy elvált, albérletben él, van egy 18 éves gyereke, aki az idén ihatott először alkoholt szilveszterkor, és a pasija mindenképen Audit akar venni, aki egyébként biztonságtechnikai manager (őr), és valahol a város szélén laknak, és és és. Még nagyon sok dolgot, amire nem voltam kíváncsi, mert én sem mondom el ugyanezeket magamról.
Szerintem velem van a baj. Tegnap csak délutánra borított ki, ma már délelőtt nehezen viseltem. És van a hétből még két nap, ráadásul nincs még saját gépe, telefonja, birodalma, tehát az én birtokomat háborítja, meg én idegeimet borzolja… Segítséééééég, még azt is megkérdezte, hogy ottan vagyok-e az iwiw-en!!!! Sok ez nekem, kérem…
Bujék
2007 január 2. | Szerző: Gombi
Hát boldog új évet mindenkinek. Legyen sokkal jobb, mint az előző. Nekem is. Rám fér.
A mostani megint egy rém izgalmas szilveszter volt. Mulattam, ahogy kell. Ez annyit jelent, hogy tíz körül elaludtam, ember éjfélkor felébresztett, hogy piáljunk, oszt aludtam tovább. No de az egész úgy kezdődött, hogy ember nem dolgozott két ünnep között, így fogta a cókmókját, és elhúzott anyuciékhoz. Mivel nekem senki nem mondta, hogy nyugodtan henyélhetek egy hétig, így kénytelen voltam melózni (pontosabban a melóhelyemen unatkozni), és várni a hétvégét. Úgy beszéltük meg, hogy szombaton vonatra ülök (ééén vonatra…), és lezötgyögök ember után, hogy ne kelljen két kocsival visszautazni. Okés, egy hetem volt arra, hogy lelkileg felkészüljek. Nem tehetek róla, fosok a vonattól. Leesik a sínről, levágja a lábamat, a fejemet, és kész, kinyiffanok. Úgyhogy pont ezért ic-vel mentem, és az első osztályon, hogy ha kisiklunk, akkor ne az embertömeg nyomjon össze. Két óra volt az út, tök sötétben, azt sem láttam, hogy merre járunk, hát nem mondom, többet nem nagyon akarok ilyet. No de végre odaértem, ahová, ember meg elém jött, és hazafuvarozott a szüleihez. De ekkor persze már este hét óra volt, úgyhogy egy vacsora után el is nyúltam, oszt lóbőr.
Másnap viszonylag későn ébredtem, úgy tíz körül, de már bennem volt, amit a drága jó anyám belém nevelt, hogy ilyenkor már rotyognia kell a levesnek, úgyhogy robogtam le a konyhába, nehogy szó érje a ház elejét. Na itt kezdődött a hajcihő. Ugyanis ember szülei nem kapkodó idegbetegek. Ez azt jelenti, hogy tíztől délig megnéztek valami sorozatot (közben én már fészkelődtem, hogy főzzünk má’, mer’ sose lesz ebéd), leugattak, hogy maradjak nyugodtan a seggemen, és különben is. Ráérünk. Ühüm, csak én máshogy vagyok beállítva, úgyhogy elkértem az alapanyagot, oszt feldobtam a pörit, meg összeütöttem egy nokedlit, aztán vályúhoz hívtam a népet. Kettő után sikerült megebédeltetni ember családját. De a pörkölt tuti lett. Gondoltam ebéd után gyorsan összeütjük estére a hidegtálat, meg amit kell, aztán lehet menni heverészni. Azt nem lehet, most mi húzzunk el ejtőzni egyet, majd meglesz. Hét körül megéheztem, mondtam embernek, hogy kéne enni valamit, mert korog. Lemásztunk, anyukáék tévéztek, asztalon kiterítve a szakácskönyv, kinyitva a sajtos pogácsánál, amire anyuka aszonta, hogy várjak, előbb azt, aztán lehet enni. Na, mondtam, akkor majd én gyorsan összeütöm aztán bedobom a sütőbe. Mire észbe kaptam, már rég kiosztottam az észt, hogy soha nem leszünk kész semmivel, de nem vették a szivükre, elmagyarázták, hogy ők aztán baromira ráérnek. Kiderült, hogy a tészta össze volt már gyúrva, úgyhogy nagyjából annyi idő kellett nekem a kinyújtáshoz, megkenéshez, megszóráshoz, tepsibe pakoláshoz, mint amennyi anyukának ahhoz, hogy a gyúródeszkát előszedje. Arra gondoltam, kitépkedem a hajam, vagy megoperálok valakit. Időm van rá bőven. Talán túlpörögtem, mert ez volt ugye szilveszter napján, és én tíz felé szépen bealudtam, mint a jógyerek. De nem volt baj, mert másnapra a terv az volt, hogy reggel Gombi főz egy gyors ragulevest, oszt ebéd, és indulás hazoá. Tízkor lemásztam a konyhába, gondoltam délre kész, egykor indulhatunk, úgyis kettőre volt tervezve.
Hát igen. Megint volt valami nagyon fontos dolog a tévében, ami miatt már a reggeli is negyed 12-re csúszott el, így aztán tojtam a levesre, aszontam, indulunk. Még jó, hogy ember is ugyanezt a felpörgetett stílust örökölte, így sikerült fél kettőig szarakodnia az összepakolással. Én csak egy órát vártam rá díszmagyarban, összepakolva.
De okosan nem szóltam semmit, gondoltam nem csinálok fesztivált, pedig nagyon jó lett volna. És még jobb lett volna időben elindulni, mert hozzánk jöttünk, hogy a mosogépemet elcuccoljuk emberhez a szüleim segítségével. És jó lett volna mindezt világosban. Nem jött össze. De mindegy, a lényeg, hogy a mosógép elutazott a nyóckerbe, anyukámék megnézték a lakást, ahová kislányuk beköltözik, nagyon tesztett nekik, és rögtön örültek is, hogy a mosógépszállítás ellenére én még egy egész hetet otthon leszek velük (esténként persze), mert embör elutazott síelni a haverokkal (nekem se szabim, se kedvem, úgyhogy részemről ez megoldódott).
Szóval itten tartunk, aszondják, hogy kapkodó idegbeteg vagyok (szerintem meg normális, ha legkésőbb egykor ebéd van), de minden megoldódott, minden szép és jó, a fejvadász is megkeresett egy ajánlattal megint, várok egy visszajelzést, és talán boldogabb lesz az új évem. 🙂
Másnap
2006 december 25. | Szerző: Gombi
Mindenki szanaszét unja az agyát 25-én? Tegnap lecsengett a nagy ajándékozásos, sütés-főzéses őrület, ma meg mindenki csak punnyad, kapcsolgatja a tévét, alszik, és próbálja átvészelni ezt a két napot. Még jó, hogy az idei műsor egy fokkal jobb, mint a tavalyi. De tényleg csak egy fokkal. A Szörny Rt. még okés, még örültem is neki, de ha jól láttam, épp a szánalmas Bridget Jones megy, amit már elsőre sem tudtam végignézni.
Tavaly ilyenkor már kocsmát kerestünk az öcsémmel, hátha találunk olyat, ami nyitva van. Az idén már a helyi söröző tulaja is kinyitotta a kricsnit, ráadásul tegnap, az éjféli mise után, de akkor meg már rég aludtam… Talán ma útra kelek.
Nem lenne rossz az sem, ha hóembert építhetnék az udvaron, sötétben, de most még alapanyag sincs, a hó meg mégsem olyan, amit az egyik non-stop benzinkútnál megkapok.
Sebaj, ha már nagyon unatkozom, talán kivasalom a gönceimet, berántom a porszívót, oszt had szóljon az a takarítás, az sosem árt…
Egy levél a naplómban Szepinek
2007 február 5. | Szerző: Gombi
Drága Szepi!
Bár ez itten egy napló, mégis olyan levelet kaptam tőled, amit nem tudok nem megemlíteni.
Az ember mindig azt hiszi, hogy a saját problémája a legnagyobb, pedig fogalmunk sincs róla, hogy mások mit élnek át. Úgyhogy itt és most fejet hajtok előtted, és megemelem a nem létező kalapom (bár gondolkodtam, hogy kéne venni egyet, már csak a buli kedvéért is), amiért képes vagy végig csinálni mindazt, amit leírtál.
Most rajtam a sor, hogy mondjak valami okosat, de nyilván sosem leszek olyan bölcs, mint te 🙂
Szóval most igazán elszégyelltem magam, elgondolkodtam a világ dolgain, és befogtam a pofám, mert ezeket az idióta hímeket leszámítva elvileg minden rendben. Van munkám, amit most épp nem annyira szeretek, de ebből élek. Imádom a családom, és ők is, a barátaim (szám szerint négy) mindig kéznél vannak, és szabadidőmben táncolhatok kedvemre (mondjuk ezen a héten megdöglünk a sok próbán, az tuti, de legalább mozgunk jó sokat).
Köszi Szepi, hogy felnyitottad a szemem, legközelebb a maflást majd személyesen fogom elkérni, hogy hatásosabb legyen.
És most én is szorítok neked, hogy minden sikerüljön, a hímekről meg csak annyit, hogy szerintem még nem találkoztunk azzal, aki megérdemel bennünket.
Oldal ajánlása emailben
X