Bujék

2007 január 2. | Szerző: Gombi |

Hát boldog új évet mindenkinek. Legyen sokkal jobb, mint az előző. Nekem is. Rám fér.

A mostani megint egy rém izgalmas szilveszter volt. Mulattam, ahogy kell. Ez annyit jelent, hogy tíz körül elaludtam, ember éjfélkor felébresztett, hogy piáljunk, oszt aludtam tovább. No de az egész úgy kezdődött, hogy ember nem dolgozott két ünnep között, így fogta a cókmókját, és elhúzott anyuciékhoz. Mivel nekem senki nem mondta, hogy nyugodtan henyélhetek egy hétig, így kénytelen voltam melózni (pontosabban a melóhelyemen unatkozni), és várni a hétvégét. Úgy beszéltük meg, hogy szombaton vonatra ülök (ééén vonatra…), és lezötgyögök ember után, hogy ne kelljen két kocsival visszautazni. Okés, egy hetem volt arra, hogy lelkileg felkészüljek. Nem tehetek róla, fosok a vonattól. Leesik a sínről, levágja a lábamat, a fejemet, és kész, kinyiffanok. Úgyhogy pont ezért ic-vel mentem, és az első osztályon, hogy ha kisiklunk, akkor ne az embertömeg nyomjon össze. Két óra volt az út, tök sötétben, azt sem láttam, hogy merre járunk, hát nem mondom, többet nem nagyon akarok ilyet. No de végre odaértem, ahová, ember meg elém jött, és hazafuvarozott a szüleihez. De ekkor persze már este hét óra volt, úgyhogy egy vacsora után el is nyúltam, oszt lóbőr.
Másnap viszonylag későn ébredtem, úgy tíz körül, de már bennem volt, amit a drága jó anyám belém nevelt, hogy ilyenkor már rotyognia kell a levesnek, úgyhogy robogtam le a konyhába, nehogy szó érje a ház elejét. Na itt kezdődött a hajcihő. Ugyanis ember szülei nem kapkodó idegbetegek. Ez azt jelenti, hogy tíztől délig megnéztek valami sorozatot (közben én már fészkelődtem, hogy főzzünk má’, mer’ sose lesz ebéd), leugattak, hogy maradjak nyugodtan a seggemen, és különben is. Ráérünk. Ühüm, csak én máshogy vagyok beállítva, úgyhogy elkértem az alapanyagot, oszt feldobtam a pörit, meg összeütöttem egy nokedlit, aztán vályúhoz hívtam a népet. Kettő után sikerült megebédeltetni ember családját. De a pörkölt tuti lett. Gondoltam ebéd után gyorsan összeütjük estére a hidegtálat, meg amit kell, aztán lehet menni heverészni. Azt nem lehet, most mi húzzunk el ejtőzni egyet, majd meglesz. Hét körül megéheztem, mondtam embernek, hogy kéne enni valamit, mert korog. Lemásztunk, anyukáék tévéztek, asztalon kiterítve a szakácskönyv, kinyitva a sajtos pogácsánál, amire anyuka aszonta, hogy várjak, előbb azt, aztán lehet enni. Na, mondtam, akkor majd én gyorsan összeütöm aztán bedobom a sütőbe. Mire észbe kaptam, már rég kiosztottam az észt, hogy soha nem leszünk kész semmivel, de nem vették a szivükre, elmagyarázták, hogy ők aztán baromira ráérnek. Kiderült, hogy a tészta össze volt már gyúrva, úgyhogy nagyjából annyi idő kellett nekem a kinyújtáshoz, megkenéshez, megszóráshoz, tepsibe pakoláshoz, mint amennyi anyukának ahhoz, hogy a gyúródeszkát előszedje. Arra gondoltam, kitépkedem a hajam, vagy megoperálok valakit. Időm van rá bőven. Talán túlpörögtem, mert ez volt ugye szilveszter napján, és én tíz felé szépen bealudtam, mint a jógyerek. De nem volt baj, mert másnapra a terv az volt, hogy reggel Gombi főz egy gyors ragulevest, oszt ebéd, és indulás hazoá. Tízkor lemásztam a konyhába, gondoltam délre kész, egykor indulhatunk, úgyis kettőre volt tervezve.
Hát igen. Megint volt valami nagyon fontos dolog a tévében, ami miatt már a reggeli is negyed 12-re csúszott el, így aztán tojtam a levesre, aszontam, indulunk. Még jó, hogy ember is ugyanezt a felpörgetett stílust örökölte, így sikerült fél kettőig szarakodnia az összepakolással. Én csak egy órát vártam rá díszmagyarban, összepakolva.
De okosan nem szóltam semmit, gondoltam nem csinálok fesztivált, pedig nagyon jó lett volna. És még jobb lett volna időben elindulni, mert hozzánk jöttünk, hogy a mosogépemet elcuccoljuk emberhez a szüleim segítségével. És jó lett volna mindezt világosban. Nem jött össze. De mindegy, a lényeg, hogy a mosógép elutazott a nyóckerbe, anyukámék megnézték a lakást, ahová kislányuk beköltözik, nagyon tesztett nekik, és rögtön örültek is, hogy a mosógépszállítás ellenére én még egy egész hetet otthon leszek velük (esténként persze), mert embör elutazott síelni a haverokkal (nekem se szabim, se kedvem, úgyhogy részemről ez megoldódott).
Szóval itten tartunk, aszondják, hogy kapkodó idegbeteg vagyok (szerintem meg normális, ha legkésőbb egykor ebéd van), de minden megoldódott, minden szép és jó, a fejvadász is megkeresett egy ajánlattal megint, várok egy visszajelzést, és talán boldogabb lesz az új évem. 🙂