Bulit ide, de hirtelen
2006 december 24. | Szerző: Gombi
Igen, tudom, mostanában keveset írok, de a galád Ember lakásában nincs net, én pedig a munkahelyemen nem nagyon tudok blogolni, mert ott ugye kupeckedni kell. Meg a munkahely az munkahely. No. De majd igyekszem.
Történt tegnap, hogy ippen csak hazaértem embertől, és betettem a lábam a házba, szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy a szüleim már megint vásárolni mentek, a konyha meg szalad. Okés, lecuccoltam, cigi, kávé (mert azt embernél nem lehet, mármint a cigit), oszt had szóljon az a mosogatógép, meg törlőruha. Két óra tájban a szülőpár hazatért, kezükben egy zsák holmival, én a látványról azt mertem feltételezni, hogy kiraboltak egy hipert. Persze kiderült, hogy nem volt itthon egy darab kaja sem (szerintem még egy hónapig lazán eléltek volna), és gyorsan el kellett menni egy Metro-körútra. Ott jól bevásároltak minden jóból, és nem maradhatott ki a hal sem. Csak hogy. Miután megvettek máfél kiló harcsát, kifelé ajádékba kaptak egy bazi nagy pontyot. Nem tudták, hogy miért, csak úgy. Úgyhogy anyukám erősen elkezdett gondolkozni, hogy mennyi cucc kerüljön a halászlébe. Minden. Ajjajj, az túl sok, de nem baj, majd meghívjuk a keresztapámat, aki történetesen anyukám kisebbik bátyja. Mert hogy van egy nagyobbik is. Nővére is van kettő. Összesen vannak öten, szép nagy a család. No lényeg az, hogy eszébe ötlött, hogy meg kéne hívni egy halászlézabálásra a keresztapámékat. Ámen, mehet a telefon. No de ha őket is, akkor a másik bátyja sem maradhat ki. Jó, már látom, hogy ők is eljönnek, tehát én megyek értük, sebaj. És ha mr itt lesz a két bátyja, a két nővére sem maradhat ki, ahogy az apukám nővére sem. Apukám szülei picivel óvatosabb duhajok voltak, ők csak ketten testvérek.
Szóval délután háromkor körbetelefonáltuk a fél világot, hogy zaba nálunk este hatkor, mindenkinek itt a helye. Egy kivétellel mindenki szólt is, hogy jön, így hát elkezdődött a hajtás. Igen, csak egy halászléről volt szó, tehát anyám, az a drága jó mindenkinek a lelkére kötötte, hogy ne számítsanak nagy bulira, csak egy kis leves lesz. Ehhez képest feldobtunk főni egy kondérnyi levest, bedagasztottunk, kiszaggatunk, megsütöttünk egy rakat sajtos pogácsát, sütöttünk egy nagy adag kacsatepertőt májjal, hogy mindenkinek jusson, és a hugom még elszaladt egy kis másféle sütiért is. Mire mindenki megérkezett (fél hatkor), minden glédában, asztal kihúzva (12 személyes, még jó, hogy ekkora), megterítve, tálalva, kezdődhet a zabálás. Ha jól számolok, akkor összesen 14 (ebből 4 kölök) bélpoklos tömte magába a kaját tegnap este, miközben időnként visítoztunk a röhögéstől, mert ugye tudvalevő, hogy a család kicsit defektes.
A zabálás mellett kicsit iszogattunk is. Keresztapám valahonnan szerzett idei száraz vörösbort, ami olyan ütős volt, hogy a második pohár után elgondolkodtam, hogyan kéne felállnom az asztaltól. Sikerült, felálltam, kimásztam, cigi, kávé, jöhet a többi. Keresztapucival az arcunkba toltunk másfél lityit a nedűből, mosolyogtunk is mindketten, mint akit baszni visznek, már bocs… :)) Nagyjából tíz óra lehetett, amikor az utolsó rokon is elhagyta a hajót, viszonylag kevés romot hagyva maga után, úgyhogy jól sikerült a buli. A drága jó anyámmal kicsit összerántottuk a lakást, már amennyire mozogni tudtam, aztán irány az ágy. Az ágy felé útba ejtettem a fürdőt, lezuhanyoztam (szerintem), és arra gondoltam, hogy megnézek egy filmet, de itt mintha elvágták volna a dolgokat, mert lövésem nincs, hogy mi volt a tévében, vagy hogy tévéztem-e egylátalán. Viszont a bor tényleg jó volt, mert ma reggel mintha elfújták volna az egészet, fejem nem fájt, gyomrom nem kavargott, úgyhogy már halkan szóltam keresztapámnak, hogy a következő látogatás alkalmával csak úgy jöhet be, ha van nála még ebből a jóféle nedűből :))
(GD: hogy is van az a hatvani direktjárat? Izgatja a fantáziámat, hogy mégis miféle melót tudsz nekem, ahogy nem kell kupeckedni, viszont kiélhetem a készletes, log. asszt. és vezetői hajlamaimat :)))
Melódilemma
2006 december 18. | Szerző: Gombi
Itt van ez a meló, amit mostan csinálok. Logisztikus volnék, kérem szépen. Ehhez képest, mostan az van, hogy logisztikus vagyok ugyan, de inkább kupec. Négyzetméterkupec. Ugyanis én vagyok a cégnél maga a sales. Egyedül. Azt hiszem, hogy nem szeretem. Három hetem volt kideríteni, ki is derítettem ügyesen. Nincs a közelemben se egy raklap, se egy béka, sehol egy nyomorult targonca, csak íróasztalok, telefon, pár perverz kolléga, síri csönd az irodában, mert rádió az nincs. Nekem meg mintha hiányozna pár raklap, egy-két béka, itt-ott egy-egy szaladó targonca, kamionok, és ha már iroda, akkor valami zene. No de az nincs. Van viszont egy gyönyörűséges telefonom, amit arra kell használnom, hogy eladok. Négyzetmétert. Pontosabban kiadok. Vagyis ügyfelet keresek. Porszívóügynök vagyok, na, csak kinyögöm végre.
A baj az, hogy a hangulatom hullámzó. Mondhatnám, hogy banyaláz, de nem mondhatom, mert így alig 26 évesen az ember még nem éli a változó kort. Néha elszalad a nap, és elvagyok, máskor (pontosabban legtöbbször) számolom a perceket. Nagyjából 45 percre jut egy cigi. Azt hiszem, hogy sokat dohányzom.
Szóval múlt héten eljutottam oda, hogy haza érve kinyitogattam a hírleveleket, és lám, ott figyelt egy olyan álláshirdetés, ami csak rám várt. Gyorsan reagáltam is, és küldtem egy önéletrajzot, amiben kifejtettem, hogy én vagyok a világon az egyetlen, aki azt a munkakört be tudja tölteni. Szerintem elhitték, mert ma láttam, hogy valaki elolvasta a levelemet, és már hívott is. Azt hiszem, hogy már sokat átélték, milyen az, amikor az ember épp melózik, és közben csörög a telefon, mert állásinterjúra hívnak. No, nem győztem kimenekülni az irodából, hogy beszélhessek, és olyan időpontot kialkudni, hogy el is tudjak menni. Persze közben elmondanak egy pontos címet, ahol meg kell jelenni, de a nagy menekülés közben persze nem viszek tollat, papírt, tehát nem elég, hogy izgulok, met pont a legrosszabb helyen kapnak el, és izgulok, hogy a nagy izgalomban ne mondjak hülyeséget, azon is izgulhatok, hogy a két nagy izgalom ellenére megjegyezzem a címet. Na, erre varrjon gombot akárki, megjegyeztem a címet, a telefonszámot, jó az időpont, és még a főnököm is elengedett, és meg sem kérdezte, hová megyek. Úgyhogy remélem, a Jézuskától egy nagyon tuti új munkahelyet kapok, ahol én lehetek majd a készletgazdász és/vagy a termékmenedzser :))
Amikor az ember pihenni jár a munkahelyére…
2006 december 18. | Szerző: Gombi
…az akkor van, ha zsúfoltabb a hétvége a kelleténél. Nos, most valahogy így sikeredett.
Péntek
Aszonta az ember, hogy pénteken céges buli. Neki. Jóvan, goltam ha neki céges buli, akkor én majd jól beveszem magam a lakásába, és filmet nézek, hempergek a kanapén, pattogatott kukoricát tömök a fejembe, csak az enyém lesz a távirányító, és addig fetrengek a fürdőkádban, amíg csak akarok, közben pedig a httérben üvölteni fog Quimby, Ákos, DM, van valamelyik kedvencem, amit természetesen ember nem szeret, mert olyanok vagyunk, mint két tojás. Persze ha vége a bulinak, ő csak telefonál, és én már repülök is értem, hogy ne kelljen taxizni (ennyi mindenkinek jár tőlem, öcsém rendszeresen taxinak használ). Úgyhogy péntek este filmet néztem, hemperegtem, kukoricáztam, pancsoltam, és enyém volt a távirányító. Viszont annyira lefáradtam, hogy nem sokkal 10 óra után bealudtam. Sebaj, két óra alvás elég, ugyanis éjfélkor hívott a drága, hogy ugorjak, fuvar van. Ugrottam, szaladtam, fuvaroztam, közben kiment az álom a szememből, pedig jó lett volna aludni, mert másnap reggel fél 9-re bejelentkeztek a barátaink, akikkel vásárolni kellett menni.
Szombat
Nyolckor ébresztő, mert mindjárt itt vannak, és készülődjünk, kelj már fel, ne aludj vissza…. és megcsörrent a telefon, hogy elaludtak, elkésnek. Alig egy órácskát. No, itt aszontam, hogy első körre (háztartási gép diszkont) menjen ember velük, oszt a másodikba (Tesco) beszállok, mert a vasánapi ebédhez nekem kell lőni úgyis valamit. Ember el, én be a zuhany alá, reggeli, Hallmark-on valami film, és már csörögtek is, hogy itt vannak értem, mehetünk. Tesco-ban ezer ember, alig tudtunk mozdulni. Húsz perc után hiszti, hogy menjünk már, de persze hosszú volt a sor a pénztárnál. És persze nem végeztünk aznapra, utána futás egy bútorboltba, mert kell komód. Futottunk, megvettük, kifizettük, és ott hagytuk, hogy majd másnap. Végre irány haza, cuccok össze, aztán nekem irány kis falumba, mert táncos karácsonyi parti este. Ja, és a lényeg. Ember szerint a csirkemell a legjobb, úgyhogy abból kell venni sokat. Mire haza értünk, eszébe jutott, hogy csak ő szereti a csirkecicit, a többiek inkább a combot, meg a sertést. Köszi, van még egy utam, mert ugye a húsvásárlást nem hagyjuk a hímneműekre.
Rohanás kis falumba, öltözés, irány a karácsonyi buli, zabálás fulladásig, ajándékozás, öröm, halleluja, mehetünk haza. Otthon pakolás, másik garnitúra gönc, cipő, bugyi, zokni, irány vissza emberhez, de közben Tesco, mert ugye hús. Ha jól rémlik, úgy hajnali egy körül zuhantam ágyba, hogy vasárnap kilenc körül felkelhessek.
Vasárnap
Nyolc harminc, telefon csörög. Ébreszt. Menni kell a komódért. Ember megy barátjával cipekedni, addig asszony nekiáll pakolászni, főzni. Hat főre a menü húsleves, rántott csirkealkatrészek, karaj, krumplipüré, uborkasaláta, meg kutyafüle. Mire a család megérkezik, minden tálalva, frissen, hurrá. Leves olyan jól sikerült, hogy anyósnak fel kellett mondanom a hozzávalókat, hogy tudja, mit hagy ki az övéből. Okés, ez ötös. Rántott hús is rendben, majdnem elfogy. Ebéd után mosogatás ezerrel, de ezt após vállalta, addig emésztés. Aztán jöhet a következő kör. Vacsorára még négy ember érkezik, tehát addigra süssünk hurkát-kolbászt, pogácsát, dinszteljünk káposztát, készítsünk hagymasalátát, szeleteljünk sütit, mosogassunk megint és megint, és kapjunk idegbajt. Második turnus megérkezik, de ellenben az úttörőtáborokkal, itt az első nem lép le, hanem marad. Így lettünk tizen. Mindenki kajál, iszik, minden csupa zsír, mindenhol koszos edény, Gombinak haja égnek áll. Este kilenc körül kezdtem elpilledni, pontosabban attól féltem, hogy lefordulok a székről. Fél tíz felé mondta a família, hogy elhagyják a hajót, de itt már senki nem ajánlotta, hogy elmosogat, elpakol, én csak pihenjek. Csomagoltam mindenkinek mindent, a család jól összeszorongatott, meg puszilgatott, hogy milyen ügyes, okos, aranyos, jajdeizé vagyok, integettek pár kilométeren át, aztán elmentek. Itt még nem fogtam fel, hogy mi vár rám, de ahogy beléptem az üres, de koszos cuccal mégis teli konyhába, arra gondoltam, hogy dobok egy hátast, elhullajtom a maradék hajam, hisztirohamot kapok, aztán sírógörcsöt, majd elájulok, és mire fölébredek, tiszta lesz minden. Na ja. Itt felébredtem, kivettem a kezem a biliből, leráztam, és nekiestem a ganézásnak. Fél óra volt a mosogatás. Tíz emberre főztem, de szerintem harminc után mosogattam. Mondtam is embernek, hogy sose többet ekkora bulit, legfeljebb papírtányérral. Ő persze segített, és örült nekem, és hálákodott (naná, el is vártam ;)), és valamivel tíz óra után mellette landoltam az ágyban. Szó szerint. Ugyanis akkorra már nem éreztem a lábaimat, leragadt az összes szemem, és nem bírtam állva maradni. Úgyhogy bedőltem. Szó szerint.
Hétfő
Akinek szerencséje van, az ma meg holnap nem dolgozik. Ilyen az én drágám. alhatott délig. Nekem valamivel hat után csörgött a szemétláda gépkakas, muszáj volt felkelni, irány a gépsor, meló van. Aha, alig tudtam kikecmeregni az ágyból, fájt mindenem. Gondoltam egy zuhany majd helyre tesz. Azt nem gondoltam, hogy tévedhetek. Úgyhogy egész nap úgy ültem az asztalomnál, mint egy rakás szerencsétlenség, és vártam, hogy végre vége legyen a napnak, hogy jöhessek haza. Jöttem. Futottam. Nyomtam a gázt, hogy minél gyorsabban ágyat érjek. Csak előbb egy kis blog. Úgyhogy mostan itten ülök a gép előtt, két pulóverben, mert ráz a hideg a fáradtságtól, és már a fürdőszoba felé kacsintgatok, hogy egy jó forró zuhany után mehessek aludni.
Soha többen nagy bulit a kis lakásban… Viszont a sikert bezsebeltem, tegnap mindenkii elkönyvelt házitündérnek, sima tündérnek, aki kedves, aranyos, ügyes, okos… Ó, ha tudnák, hogy Gombi mekkora hülye… :)))
Na most kitehetek magamért…
2006 december 14. | Szerző: Gombi
…ugyanis az emberem szülei a hétvégén meglátogatják a kisfiukat. Örültem neki, mert eddig ugyan csak egyszer találkoztunk, de mivel nagyon szimpatikus a szülőpáros, nem haragszom, ha még egy délutánt velük kell tölteni. Valahogy úgy terveztük, hogy szombaton reggel indulnak, dél körül odaérnek, valami kaja, vagy rendelünk, aztán én néhány óra utn lelépek, mert nekem ugye táncegyesületeses karácsonyi mulatozás lesz, amit persze nem szabad kihagyni. Node. Hogy még csak véletlen se maradjak ki a jóból, és mert ember szülei mindenképpen szeretnének látni, persze nem csak pár órára, így áttették az egészet vasárnapra. Amikor is indulnak reggel kilenc körül, érkeznek délre, egy vasárnapi ebédre, amit nekem kell prezentálni. Semmi gond, remekül tudok főzni, akármit összerittyentek, csak mondják meg, mit akarnak enni. Aszonta ember, hogy a rántott hús mindig nyerő.
Okés, akkor ezzel probléma megoldva, rántott hús lesz a menü valami körettel, oszt jóvan. Csakhogy Gombi drága megint elkezdett gondolkodni, hogy anyukája micsoda jó húsleveseket szokott főzni, és olyat ő is tud. Úgyhogy elhatároztam, hogy olyan húslevest varázsolok, hogy anyuapu mind a tíz ujját megnyalja utána. A rántott hús persze fokhagymás-tejes lesz, mert az náluk nem szokás (nem is tudják, hogy mi a jó), a húsleves meg olyan, hogy megáll benne a kanál is.
Gondoltam majd eszünk egy jót, örülünk egymásnak, aztán lehet délután egy kicsit henyélni. No itt jött a meglepetés, ugyanis ember közölte, hogy estére, pontosabban vacsorára érkeznek a nagybácsiék és unokatesóék gyerekestül. Nem mondom, kicsit hátra hőköltem, hogy nono, nem arról volt szó, hogy egész nap főzőcskézni fogok, hanem hogy anyukáékat vendégül látjuk, oszt slussz. De szerencséjére megnyugtatott anyuci pici fia, hogy a vacsorát anyukáék hozzák, disznótoros mindenféle, és azt majd ő fogja elkészíteni. Mondtam, helyes. Legfeljebb segítek kicsit.
Upsz, majd’ elfelejtettem, hogy a táncos parádéra ugye kézzel készített ajándékkal (legalábbis egy részének sk kell lenni) kell érkezni, tehát még kreálnom kell valami bigyulát, nehogy szégyenben maradjak. No erre ott lesz a péntek. Ugyanis ember cégénél a karácsonyi parti holnap lesz, így nekem ott lesz az egész délután, hogy nagy magányomban kézimunkázzak, fúrjak, faragjak, véssek, vagy amit éppen akarok, csak felismerhető legyen a végeredmény. Nos, ha az ajándékot összetákoltam, és totálisan elfáradtam, megérkezik ember a buliból az éjszaka közepén, reggel pedig kelhetünk fel megint időben, mert – minő meglepetés! – vásárolnunk kell… Este buli, következő reggel főzés, azt gyanítom, hogy hétfőre majd úgy kell bevonszolnom magam az irodába. Halleluja.
Emellett már csak az az apróság van, hogy jelen pillanatban két helyen is lakom egyszerre, tehát a szüleimnél vannak a ruháim, itt mosok, takarítok, vasalok, és egyebeket művelek. Embernél is lakom már valamennyire, tehát ha nála landolok este munka után, akkor főzök valamit másnap ebédre (a menzekoszt katasztrofális), esetleg ahhoz még be is kell vásárolni, no meg nem árt ott is megmozgatni a porcicákat, hogy takarodjanak mondjuk a porszívó felé (még jó, hogy ember a takarítást azért megcsinálja). Azt hiszem, most értettem meg igazán, hogy miért kell napközben gyufával támogatni a szemhéjamat, és a bőröndöket igazgatni a szemem alatt. Igazán semmiség. Picit már várom a karácsonyt, hogy vége legyen, kipihenjem a fáradalmakat, hónom alá kapjam a mosógépemet meg az edényeimet, és áthurcolkodjak az én imádott emberemhez. 🙂
Karácsonyi hajcihő 2. rész
2006 december 12. | Szerző: Gombi
Aszonta az öcsém, hogy találjunk ki valamit a szüleinknek ajándékba. Kitaláltam. Mivel apukám élete nagy műve egy csodálatosan szép kandalló, gondoltam vehetnénk hozzá egy olyan piszkáló izé készletet, amivel a filmekben agyon szokták ütni a betörőt. Fogalmam sem volt, hogy mi tartozik a készlethez, de abban jól megegyeztünk, hogy ketten összeállunk, mint a túrós tészta, és ez lesz az ajándék. Okés, ez a kör letudva. Legalábbis az ötletelés. Aztán ott van a hugunk, aki elkottyantotta, hogy ő bizony szeretne egy mp3-lejátszót, mert az aaaaannyira jó, és mindenkinek van, és különben is. Na ebben is jól megegyeztünk, hogy erre is összedobjuk, amink van, úgyhogy hajrá. Múlt vasárnap az ebéd után, de még a nagy bepunnyadás előtt jött az ötlet, hogy indulás vásárolni. Azt előre kikötöttem, hogy a hipereket messziről elkerüljük, mert előző nap az Ósan parkolójában nem csak hogy nem volt hely, de a parkolóban cirkáló biztonsági szakember azokat, akikről látta, hogy indul haza, terelgette, hogy takarodjanak kifelé, de gyorsabban, mert mások meg be akarnak menni. Mondhatom, gyönyörű. Miután kikanyarogtam a parkolóból, és a tuskó felé vettem az irányt, elgondolkodtam, hogy akarom-e. Nem akartam. Ugyanis messziről láttam, hogy a parkolóban már olyan tömeg van, hogy a bejutás nehézkes, úgyhogy hagytam a francba. És igen, itt dőlt el, hogy karácsonyig ilyen izékbe nem megyek. Legalábbis hétvégén.
Viszont a gyilkos kandalló-piszkálgató izéket barkácsáruházban is lehet kapni, úgyhogy kisfalunkból elindultunk Budaörs felé, és számba vettük a kalapácsbótokat. Obiban kezdtünk, semmi tömeg, nagyszerű hangulat, finom kürtőskalács, alig rámenős Jehova tanúja a parkolóban, szóval remekül szórakoztunk. Egészen addig, amíg meg nem láttuk a gyilkolók árát. Gondoltuk van még áruház a környéken, átmegyünk a Metroba. És ha már ott vagyunk, szert tehetünk az mp3 kütyüre is. A kütyüvel kezdtük. Volna. Ha lett volna készleten. Mivel nem akartunk túl nagy faksznit, és tudjuk, hogy ez a divathullám is elmúlik egyszer, csak valami olcsót kerestünk. Az viszont nem volt. Ami volt, azt pedig nem mertük megvenni, mert attól szétesett, hogy csúnyábban ránéztünk. Szóval kütyü nuku, gyilkolószerszám szintén.
Sebaj, még jó, hogy van egy Praktiker is a közelben. Kandallóbiszbasz persze ott sem volt, úgyhogy hagytuk is a francba, gondoltuk jó lesz nekünk a Bricostore. No de itt jött az ötlet, hogy hát ott van mellette az ElectroWorld, ahol rengeteg kütyüt árulnak. Meg is találtuk, gyorsan meg is vettük, olcsót, jót, szépet, bordót, rózsaszínű dobozzal. Pont a család legkissebb lyányának való, még a színvilág is stimmel, nem mellesleg nem egy névtelen vacakot fogtunk ki.
De álljunk meg itt egy pillanatra. Mi ugyanis megálltunk egy (nyolc, húsz) pillanatra az autórádióknál. Az én drága öcsikém ugyanis arra pályázott nagyon. Röpke fél óra alatt kiválasztottuk, én közben kolbászoltam jobbra-balra, és eldöntöttük, hogy megveszi. Nem volt mindegy sem a márka, sem a modell, ugyanis ezt a néhai legjobb barátjával (Isten nyugosztalja) nézték ki maguknak, csak akkoriban még elég borsos volt az ára. Most persze eszmei értéke van, pont az egykori barát emléke miatt, de azért az ára sem utolsó dolog.
Node, vissza a témához. Miközben a drága intézte a vásárlást, én kullogtam utána, kezemben egy jóféle magyar filmmel, amit már ezer éve kergetek, de sehol nem kaptam meg. Öcsém meglátta, fejéhez kapott, és aszonta, hogy én óóóóólyan hülye vagyok,hát ő ezt akarta nekem megvenni karácsonyra. Úgyhogy mire eljutottunk a pénztárhoz, megbeszéltük, hogy én beszállok a rádió árába, ő pedig megveszi nekem a filmet, a fa alatt pedig jól meglepődünk. Örültünk egyet, egymás nyakába borultunk, és mentünk fizetni. Jó sokat.
Egy baj volt már csak, hogy a gyilkos szerszámot még mindig nem vettük meg sehol. Mr elindultunk a Bricostore felé, amikor eszünkbe jutott, hogy van egy Baumax is útközben, úgyhogy oda mindenképpen be kell térnünk. Be istértünk, 20 perccel zárás előtt (és fél órával a szokásos heti táncpróbánk kezdete után), és megtaláltuk A Kandallóbiszbaszt, pont fele áron, mint amennyiért az első helyen láttunk. Úgyhogy megvettük, örültünk, bizniszeltünk, számoltunk, pakolásztunk, és gyorsan kotortunk hazafelé, hátha még beesünk a próba második felére. Ezekhez persze 4-5 óra kellett, aminek a végére már a hajam hullott, a maradék megőszült, pisilnem kellett, éhes voltam, majdnem elaludtam, és baromira untam az egészet. Talán említettem már, hogy utálom a karácsonyt.
Itt azt hihetné az ember, hogy milyen jó nekem, túl vagyok mindenen. Pedig kiskutya fülét, még hátra van az emberem és a tesóm bartnőjének az ajándéka. Ötletem pedig semmi. Úgyhogy várom a javaslatokat, és a pozitív energiákat mindenkitől…
Karácsonyi hajcihő
2006 december 10. | Szerző: Gombi
Úúúútálom a karácsonyt. Meg az előtte lévő heteket. Persze, ilyenkor az áhitatos népek jönnek azzal, hogy pedig a karácsony a szeretet ünnepe (szerintem a profité), és ilyenkor együtt kell lenni a családdal (velük vagyok non-stop, mi köll még??), és nem szabad veszekedni, meg gyűlölni egymást. Én egész jól bírom az ünnepeket, valahogy november közepéig. Idén szerintem még el sem értük november közepét, amikor valamelyik bótban fenyőt láttam feldíszítve. Azt hittem, hogy menten dobok egy hátast. Kicsit több, mint egy hónappal karácsony előtt már nyomják a hülyeséget. Okés, gondoltam majd kerülöm azt a bótot. Eltelt egy hét, mentem másikba. Itt már durvább volt a helyzet, mert a fenyők mellett valami ragacsos, nyálas borzadály szólt a hangszórókból, karcsonyi dalokat kellett hallgatni. Azóta csak fokozódott a helyzet, mert megjelentek a karácsonyi díszek, a játékosztály minden áruházban a nyolcszorosára nőtt, ebből kifolyólag viszont nem lehet normális tésztaszűrőt találni sehol, ugyanis a háztartási osztály a szezon miatt kisebb lett, tehát nincs tésztaszűrő.
Arra gondoltam, talán velem van a baj. Nem kéne áruházba mennem, nem kell rádiót hallgatni, tévét nézni, hanem írni kell a jézuskának, oszt vagy hoz csíkos zoknit, vagy nem. Mivel eléggé felnőt ember vagyok, szerintem a jézuska engem már átirányítana egy áruházba, hogy vegyem meg magamnak, amit akarok, aztán örüljek neki nagyon. Szegény emberemet is sírba kergetem. Ő sem szeret vásárolni, de néha muszáj. A minap egy EletroWorld-be kellett benézni. Nem a kedvenc cipőm volt rajtam, tehát fájt a lábam. Egész nap csak egy perecet ettem, így kissé éhes voltam, és épp hogy kitettem a lábam melóból, szóval még fáradt is. Ehhez mindhez hozzá jött a hangszórókból csorgó szutyok, amit karcsonyi daloknak hívnak, meg örökzöld slágereknek. Komolyan mondom, megfojtanám azt, aki kitalálta, hogy hetekkel karácsony előtt ezeket a vacakokat kell hallgatni. Szegény eladóknak ráadásul egész nap. Már eszembe jutott, hogy valószínűleg karácsonyra ők utalványt kapnak egy fél éves pszichiátriai kezelésre, amit a karácsonyi dalok és a brutális forgalom, no meg az őrült vevők miatt kell igénybe venni. Szerintem én nem leszek áruházi eladó. No de vissza a sztorihoz. Szóval ember becipelt a tévébótba, mert kellet ez-az, és akkor meghallottam A Dalt. Rögtön utána a gyomrom korgását. Aztán még jobban megfájdult a lábam. A tizedik perc után toporogtam, hogy menjünk már haza. Vagy üljünk le újságot olvasni. Vagy akasszuk fel magunkat. Csak ne kelljen ezt a szart hallgatni. Ember közölte, hogy hisztis vagyok, és faképnél hagyott, nyilván az energiatakarékos izzók nem nyöszögtek neki annyit, mint én… De túléltem, még itt vagyok. Viszont ha bót, akkor Iluska néni itt a faluban, nála maximum a tévé szól. Emiatt persze fenn áll a veszély, hogy belekezd valami témába, és nem lehet szabadulni, de inkább a gázáremelés, mint a Dzsingülbellsz.
Ha jól számolok, még két hét van karácsonyig. Ha elég jó vagyok, addig megpróbálom magam hozzászoktatni a hangulathoz. Menni fog, van karácsonyi cédém, a Quelle volt olyan drága, és küldütt ajándékba. Ettől persze nem fogom tőlük rendelni a szokásos borotvahab/zokni kompozíciót, de a cédé még jól jöhet.
Szóval boldog karácsonyt mindenkinek, a nagy napig még helyzetjelentek egyszer-kétszer, hogy épp milyen állapotban vannak az idegeim…
Kitartás, drágáim…
Háztűznéző
2006 december 9. | Szerző: Gombi
Amikor embör aszonta, hogy költözni kéne, akkor azért felvetettem neki, hogy jó lenne, ha megjelenne az imádott szüleim előtt, mert azt ők sem néznék jó szemmel, ha a legnagyobbik kicsi lányuk egyszer csak fogná magát, és úgy lécelne le, hogy az ősök azt sem tudják, hogy kivel, merre, miért. Úgyhogy kitűztem a ma délutánt, kegyetlenül. Gondoltam én nem dobom bele őt egy egész hétvégébe, ahogy anno ő engem, mert velem ezt bármikor meg lehet tenni, őt viszont szoktatni kell, mint gyereket a bölcsihez. No mindegy, erre még visszatérek.
Szóval a minap megkérdeztem a drága jó anyámat, hogy itthon lesz-e a família szombat délután, mert hozom az embert. Aszonta, hogy igen, ezzel persze elindult egy jó kis beszélgetés. Oszt egyszer csak belekérezett, hogy esetleg nem mondta még az emberem, hogy költözzek hozzá? Hááááát, de igen, mondtam, ebbe sikerült megint jól belenyúlni, ahogy neki azt általában mindig. Na, szegény erre aztán magába zuhant, hogy tudta ő, túl sokáig voltam otthon, meg egyedül, most meg túl sokat vagyok távol, és látszik rajtam, hogy milyen jól érzem magam, és így tovább, aminek ő nagyon örül, de azért mégis milyen szar, ha az ember gyereke le akar lécelni. Még akkor is, ha csak 30 kilométerre, és akkor is, ha a táncpróbák, haverok, és egyéb szar kifogások miatt gyakran lóg otthon ahelyett, hogy az urával heverészne a közös ágyikóban. No mindegy, próbáltam terelni, hogy még csak téma, egyelőre nem kezdtem el átvinni a három nadrágomat, öt pulcsimat, és négy pár cipőmet, ugyanis kábé ennyi a készlet, természetesen az állandó vásárlási kényszerem miatt. No de ennyivel nem úsztam meg, el kellett mondanom, hogy nem, karácsony előtt nem megyek sehova, és igen, eleget leszek itthon akkor is, ha ki merném tenni a lábam innen egy nagyobb pakkal, amiben már benne vannak a ruháim, a vasalóm, a szemöldökcsipeszem és a borotvám is. És persze a villanyfogkefémet is vinném magammal…
És akkor térjünk vissza a háztűznézőhöz. Megint nyócker a helyszín, reggel tíz. Fel kéne kelni, ugyanis tervben volt egy túra a bútorboltban, mert kell egy komód a cuccaimnak. Aztán ugye virág kell, mert embör anélkül nem állít be hozzánk, és valami pia apukának. Itt javasoltam a hp-t, mint joker ajándékot, apukám ugyanis mindig örül egy kis jóféle házilag főzött pálinkának. A baj megint az volt, hogy el kellett indulni. Szegény embert már halálra baszogattam, hogy szerintem egy cipőhúzás nem tart tovább két percnél, persze csak akkor igaz, ha közben nem kell beálltani a videót valami űrhajós szutyadék film miatt. De kellett. A végén persze megkaptam, hogy megint türelmetlen vagyok, és alig várom, hogy leléphessek. Ez nem igaz, de tény, hogy legszívesebben eldugtam volna a távirányítót, kezébe nyomtam volna a cipőjét, hogy útközben majd felveszi, és kipenderítettem volna a folyosóra. Szépen kezdődik a közös kis élet, nem mondom. Viszont egyben megérkeztünk kis családomhoz, ahol a kutya jöbban örült embernek, mint nekem, ezen aztán alaposan meg is sértődtem. És akkor mondanom sem kell, hogy az est fénypontja anyukám volt, aki egy óvatlan pillanatban az egyik exem nevén szólította a drágámat. Szegény drágám nem tudta, hogy mi van, csak hogy hallott valamit, ami nem az ő neve, de nem tudja, hogy kié. Ott volt az a pillanat, amikor legszívesebben elsüllyedtem volna, anyukámat pedig köddé változtattam volna, aki viszont azzal vágta ki magát, hogy ebből látszik, hogy ő mennyire le van maradva. Ezzel persze engem még inkább kellemetlen helyzetbe hozott, mert ember még azt hihetné, hogy nálam egyszerre több projekt fut, de csak minden huszadik nevét tudják a szülők. Na nem baj, nagy nehezen túljutottunk ezen, és egy hatalmas rexpartival (nem, nem szexparti, hanem rexparti, lásd mit tegyünk a karácsonyfa alá) próbáltam magam én is túltenni. No de eljött a búcsúzás pillanata, amikor is ember hazatérni óhajtott úgy este fél tíz táján, én meg elhatároztam, hogy vele tartok egy darabon, mert mindenképpen cigit kell szereznem. Nem árt, főleg ha az ember lánya ilyen kellemetlen helyzetbe kerül. Persze nevezhetjük úgy is, hogy anyukám nyakig nyomott a kakiba.
Hát mit ad isten, a kúton rám köszönt pár régi cimborám, erre emberem röhögve megjegyzi, hogy szerinte nem is cigiért jöttem, hanem ezek közül az egyik az a bizonyos személy, akinek a nevét őt szólította drága jó anyám. Itt elvileg nevetnem kellett volna, de annyira nem volt természetes a mosolyom, mint szerettem volna, ezért itt rövidre fogtam a könnyes búcsút, és betrappoltam a shopba, hogy minél hamarabb hozzájussak az életmentő és idegnyugtató nikotinhoz.
Szóval ennyit a háztűznézőről, de a kis affértól eltekintve mindenki szimpatikus volt mindenkinek. Ember máskor is jön, a szüleim nem rágják könyékig a körmüket, ha elköltözöm, és végre ezen is túl vagyunk. Persze azt, hogy a kis affért mikorra heverjük ki, még nem tudom, de anyukám valószínűleg hallgatni fogja tőlem egy darabig ezt, no meg minden mondatomba beleszövöm az emberem nevét is, had tanuljon…
Költözni kéne…
2006 december 6. | Szerző: Gombi
…mert aszonta az ember. Biza, eljutottunk odáig, hogy már nem tudunk meglenni egymás nélkül, és röpke egy hónap alatt megszületett a gondolat, nekem oda kéne költöznöm. Kicsit dilemmába estem, lássuk, miért.
Történt egyszer, hogy elköltöztem itthonról valami pasi miatt, és egy albérletben kötöttünk ki, ami nagyon jó volt, de mégis egy szar lakásról volt szó, egy nem túl izgalmas környéken, izgalmas kiadásokkal. Akkor valamiért nagyon belelovaltuk magunkat a nagy közös életbe, és egymás nélkül alig mozdultunk. Nem volt az rossz, csak az akkori ember elköltötte volna az atyaúristen pénzét is. Egy ideig bírták a szüleim, hogy külön élek, aztán addig piszkálgattak, amíg emberestül haza nem költöztem. Ez ment két hónapig, mármint az itthon való együttlés, de nem volt az igazi. Egy nagy család, meg a család nagyobbik gyereke az emberével. Mindegy, vége lett, ennyi volt. Azóta kicsit több eszem van, meg több tapasztalatom, és most megint itt állok a nagy büdös helyzet előtt.
A baj az, hogy túl jól érzem magam a családommal. És túl jól érzem magam az emberemmel. Persze a mérleg mostanában inkább ember oldalára billen, hiszen kicsit átalakultak a dolgok. Jó vele, imádom, még akkor is, ha pakolászás, takarítás, mosogatás, vagy éppen csak egy fürdőből nappaliba való átvonulás közben agyműtétet lehetne rajta elvégezni. Lassú a drágám, na, hát ez van. Viszont fejlődik, mert én vagyok a gonosz boszorkány, aki nem hagyja annyiban a dolgokat. És még így is képes elviselni, sőt. Oszt ott van még a kuckója. Imádom a lakást, ahol lakik, a környék ugyan nem túl elit (nyócker), de pár éven belül ott is tervben van a teljes felújítás, és eltűnik a “népség”. Viszont maga a ház teljesen új, és a közlekedés is nagyon barátinak mondható.
No de mégis csak itt a családom, akiket imádok, és a táncos társaim, akiket szintén, de persze egy költözés nem azt jelenti, hogy a kapcsolatok megszakadnak. Ugyanúgy járok próbákra, utána kocsmába, fellépésekre ezer meg egy brutálra keményített szoknyában, bulikra, ahol iszunk, hányunk, és persze ha bele nem is, de mellé fekszünk. És közelebb van a munkahelyem is. És végre saját életet kezdhetnék. És igen, már el is döntöttem, hogy elköltözöm, hivatalosan is, de azért még azt megvárom, hogy a karácsonyi hajcihőnek vége legyen.
Ja, és a legnagyobb probléma, amit eddig szinte eszembe sem jutott, hogy az én drága szüleim még sosem látták az emberemet, úgyhogy szombaton meg kell ejtenünk az ütközést. Izgalmas lesz. Már most be vagyok tojva, pedig nekem akkor kellett volna fosnom, amikor az ő szüleihez kellett menni.
Igaza lehet az öcsémnek, mindig azt mondja, hogy fordítva vagyok bekötve.
Na megyek, dilemmázok még egy kicsit, asszem… Hjajj, mennyi probléma, valaki igazán megmondhatná, hogy fogjam be végre a bagólesőmet, oszt viselkedjek felnőtt ember módjára, aki képes dönteni. Na.
Mire tegyük a karácsonyfát?
2006 december 3. | Szerző: Gombi
Szerintem egy rexasztalra. Na jó, ezt már megint az anyám találta ki, az a drága jó.
Történt ugyanis tegnap, hogy az én édes szülőanyám kitalálta, hogy neki kell egy rexasztal. Az előszoba úgyis kihasználatlan, túl nagy, és különben is, mekkora buli az. Nekik is, nekünk is.
Róla érdemes megjegyezni, hogy ha valami szikrát kap az agyában, és valami eszébe jut, akkor azt adj’ uram Isten, de azonnal. Így most sem menekültünk meg, azonnal neki kellett állni, és a neten használt asztalokat keresgélni. Anyuci meg hívogatta lelkesen a hirdetőket. Először azt hittem, hogy csak viccel, de láttam a szemén, hogy itt már baj van. Nagy. Anyám rexasztalt akar venni. Ma reggel már azzal fogadott, hajnali fél tízkor, alig hogy felébredtem, hogy ő ugyan felhívott már párat, de szerine én sokkal többet találok a neten, mint az apám. Okés, csak egy szendvicset szeretnék enni előtte. Meg inni egy teát. Azt a gép előtt is lehet, mondta ő teljesen komolyan, úgyhogy mielőtt megkaptam volna, hogy ő bezzeg mindig mindent, már nyomtam is a gombot, és étlen-szomjan a gugliba menekültem. Jegyzeteltem, anyám meg telefonozott éktelenül. És megtalálta. Megtalálta “az asztalt”, ami feleannyiba kerül, mint egy új, de alig pár hónapos, de a tulajnak nem jött be a kocsmában a biznisz, ezért eladja. Úgyhogy következő feladatként azt kaptam, hogy dobjam el az egeret, de rögtön, és még mindig étlen-szomjan, csipásan, de azért lehetőleg ne pizsamában vágtassak el a legközelebbi bankautomatához, mert kp kell. Szaladtam, futottam, közben találkoztam öcsémmel, akit anyánk persze haza rángatott a barátnőjétől, hogy segítsen cipekedni, és irány a szomszéd kisváros, ahol lehet ótómatát fejni. Mert hogy a drága jó egyből pénzzel, utánfutóval felszerelkezve akart menni megtekinteni a zsákmányt.
Pénz megvan, utánfutó ráakasztva, mindenki útra készen, és ha én nem megyek, akkor főzzek valamit, ők szaladnak. Annyira szaladtak, hogy 3 órán belül elautóztak 70 km-re, láttamozták, kifizették, szétszerelték, fölpakolták, hazahozták, lepakolták, összeszerelték, és azóta megy a parti az előszobában.
Az a gyanúm, hogy jövő szombaton a szüleim a cimboráikkal itt fognak duhajkodni, mert az a bizonyos activity-parti már nem is olyan érdekes, mint eddig.
Ja, és persze ez a család karácsonyi ajándéka, tehát ez kerül a fa alá. Szó szerint…
Komolyan mondom, az én famíliám csapágyas.
Jézuska
2006 december 24. | Szerző: Gombi
Ma végre megérkezett a jézuska :)) Gondolom mindenkihez, úgyhogy ez nem nagy újság. Előtte persze mint mindenhol, itt is nagy sütést kellett rendezni, nehogy szegény éhen maradjon. Úgyhogy anyám, az a drága jó reggel aszonta, hogy ma sütünk egy kis sütit.
Egy kicsit. Úgy indított, hogy bekevert egy nagy vödörnyi masszát, hogy abból biza kókuszgolyó lesz. Nem elég, hogy utlom a kókuszos sütiket, még begyúrni is nekem kellett. Majdnem begolyóztam, mire kigolyóztam az összes nyomorult kókuszgolyót. készült még almás-piskótás valami is, meg mirindás meg másik kókuszos sütike is, úgyhogy összesen négyféle sütit sikerült összerittyenteni már megint… Nem mondom, szeretem az édességet, de amikor az ember lánya 5 órán át szarakodik ezekkel a krémes izékkel, én a hajamat hullajtom.
Sebaj, készen lettünk, ebédeltünk (maradt egy kis halászlé:)), aztán egy cigi-kávé után mindenki elvonult ajándékot csomagolni, hogy jöhessen a jézuska. Végül négy óra tájban volt a nagy ajándékozás, szokás szerint az ajándékok hiába voltak kicsik, nagyon találó volt mindegyik.
Szüleink ugye gyilkolóeszközt kaptak a kandallóhoz, amire anyukám megjegyzése annyi volt, hogy a suszter cipője mindig lyukas. Aztán visított röhögéstől. Ugyanis apukám, a lelkem már ezer éve ígér ezt-azt, mert nagyon ügyesen tud díszkovácsolni. Ha van kedve. Nem volt. Úgyhogy erről le van a gond. A hugunk mp3-lejátszót kapott, ettől aztán egész este olyan jókedve kerekedett, hogy mi is nyolcvanszor meghallgattuk a gumimacikat, meg négy másik kedvencét, amitől mi ugyan falnak megyünk, de neki tetszik. Öcsém tele lett ruhával, marcipánnal és az autórádiójának egy részével, ugyanis az volt az ajándék, hogy egy részét én állom, de megvesszük most, és a maradékot később fizeti. Viszont már be is van építve az autójába, edig nem volt egyszerű. És akkor itt jöttem én a sorban. Öcsitől megkaptam a legkedvencebb magyar filmet, a Portugált, embertől Ékos legújabb albumát, a szüleimtől pedig… Három a doboz, kezdjük hát a tetején. Az első egy bazi nagy doboz tea volt, 100 filterrel a kedvenceimből. Kicsit megszállott vagyok, na, ez van. Teát bármikor. A második dobozban egy digitális konyhai mérleg volt, aminem naaaaagyon örültem, mert mérlegem sajnos nincs. Öcsém meglátta, felröhögött, és beszólt, hogy most már mehetek is, cuccoljak, aztán szevasz, lehet költözni. Az utolsó doboz volt az igazi nagy meglepi, egy digitális személymérleg, amivel már hónapok óta szemezek, de még nem vettem meg soha. Néha azért, mert nem volt pénzem, néha azért, mert feleslegesnek gondoltam, néha mert nem tudom miért, és legutóbb meg azért, mert amikor a mérlegeket stíröltem, az öcsém elrángatott valami sokkal fontosabb miatt, és el is feledkeztem róla. Viszont ma ráálltam a mérlegre, és biza aszonta, hogy nem feledkezhetek meg magamról, tessék lefogyni. Viszont olyan gyönyörű darab, hogy egész délután azt hurcolásztam magammal, mint valami gyerek az új babáját. Talán még nem nőttem fel.
Szóval itt volt a jézuska, és mindenki örült mindennek, végre pihi van, és majd karácsony után lefogyok. Megígérem. Ámen 🙂
Oldal ajánlása emailben
X