Hóvót, hónemvót

2008 január 3. | Szerző: Gombi |

 Fáj. Kék-ződ. Amúgy is bekékül minden porcikám pillanatok alatt, akár csak egy kis szellőtől is, de ezmost durva. Ja, ez most a fenékkékség.

Mert hogy valamelyik vadmarha táncos kitalálta, hogy ha már esett a hó, és ha már új év van (erről jut eszembe, hogy boldog új évet mindenkinek, és magamnak is), akkor sétálni kell. Sötétben. Én ugyan még a szilveszteri partiról ótóztam hazafelé, úgyhogy lemondtam a hótúrát, de azért megkerestem a népet. Aszonták, hogy már egy körön túl vannak (kb. 6 km, 2 kör pálinka, 1 tál pogácsa), és most jön a következő. Én csak egy cigit akartam elszívni velük, de a rohadékok kiszedtek a kocsiból, végigmértek, hogy milyen gönc van rajtam (terepgumi vol, egész véletlen túrabakancs, hosszú orkánkabát, játszósgatya), oszt már ordídtották is, hogy zárd a verdát, megyünk.

Mentünk. Karikába. A halastó körül. Csak hogy a tó bazi messze van, és a karika tólvége meg erősen hegyes. Pontosabban dombos. És a dombról lefelé meg brutál meredek lejtő. De gondegyszálse, Gombi kitalálta. A többi marha toporgott, mint a szaró galamb, hogy mégis hogy ne törjék össze a pofájukat a lejtőn, havon. Én meg csak annyit mondtam, el innen, hülyék. Oszt megragadtam a kabátom alsó szélét, hogy a menetszél ne csapja a fejembe, leültem, és már hasítottam is lefelé. Csak a sikításokat hallottam. Egy részét a marháktól, egy másik részét meg a saját orcámból. Végül leértem, a szél lobogtatta a hajamat, a számat, a hó alatt a kemény föld feltörte a fenekem, de a kabátom épen marad. A seggem meg kéken.

Mit nekem szánkó…