Kötelező unalom

2008 szeptember 7. | Szerző: Gombi |

 Munkanélküli lettem. Ami nem baj, mert a munkámat hiába szerettem, a főnökömet és annak porontyát utáltam. És mivel ezek ketten aszerint rugdosták ki az embereket, ahogy aznap ébredtek, minden reggel az volt az első kérdés a kollégák között, hogy hoztak-e kaját, mert nem biztos, hogy ebédig maradunk. Hát nem maradtam, előttem ketten távoztak kérésre, egyvalaki önszántából. Utánam pedig három pénzügyes lánykának, és még három rendszergazdának adják ki az útját.

Így hát kedd óta itthon vagyok. Kedden nem voltam hajlandó munkát keresni, szerdán nekiestem, és pénteken már interjún voltam, de valahogy nem tűnt az igazinak. No de ez nem is akkora baj. A baj az, hogy itthon unatkozom. A barátaim dolgoznak, családoznak, kölyköket próbálnak nevelni, szóval nem érnek rá. Az öcsém meg azt játsza, hogy ha megy valahová, nem csak hogy nem kérdezi meg, hogy esetleg lenne-e kedvem, de ha csak úgy félig viccesen szólok, hogy magával vihetne, akkor azt mondja okés, de aztán a szőnyeg alatt sunnyog ki a házból. Ha pedig azt akarja, hogy fuvarozzam, mert inni óhajt, akkor jó előre elmondja, hogy ahová ő megy, ott én biztosan nagyon szarul érezném magam, úgyhogy szerinte majd inkább menjek vissza érte, ha hív. Hát erről ennyit. És megint kezdek randán viselkedni a famíliával, tehát kinéz egy cuki kis gödör. VALAKIIII!

Anyus, menjünk együtt a falnak…